Mikszáth Kálmán
(Szklabonya, 1847-1910 Budapest)

Mikszáth Kálmán Mikszáth Kálmán a magyar próza egyik legkimagaslóbb alakja. A hetvenes évek elején megyei esküdtként Balassagyarmaton hivatalnokoskodott. Itt jelentek meg - a helyi lapokban - elsô írásai. Itt ismerkedett meg késôbbi feleségével, Mauks Ilonával. Életrajzírói, monográfusai sohasem mulasztják el hangsúlyozni, hogy egész munkásságára kiható élményt jelentett számára a balassagyarmati tartózkodás.

Mikszáth 1873-ban társszerkesztôje volt a Nógrádi Lapoknak. Ekkor jelent meg a Nibelungok harca címû elbeszélése. A novella bevezetése igen jellemzô képet ad a megyérôl és székvárosáról (mely akkor még Balassagyarmat volt).




Nibelungok harca
Részlet az elbeszélésbôl, mely 1873-ban a Nógrádi Lapok-ban jelent meg.

Régi történet már ez. Még az anyám is rövid ruhában járt akkor, még akkor fel sem fedezték talán a puskaport, amit Stofi bácsi fedezett fel 48-ban a német haderônek; a híres szónok, Mády Károly még valahol az ábc-ét tanulta ; Ákos bácsi pedig javában lovagolt azon a vesszôparipán, mit a rege szerint felkapott egyszer alóla a forgószél s beültette valahová Zemplém megyébe. Azóta nagy erôteljes fa lett belôle. Az Andrássy verebeit rajta költötte ki az anyjuk.
Egészen más idôk voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.
Sramko fiskális tollut fosztott Trencsinben, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta. Egyéb ital nem fordult meg a szájában. Legfeljebb az ôsz Kelemen bácsi emlékszik még vissza arra a boldog korra, amikor egy váltó garas volt a bor itczéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkósbottal jött a megyegyûlésre, az volt a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajték pipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvûbb hazafinak, ki egy szuszra el tudta fütyülni a Rákóczi-nótát.
Nobilis idôk voltak ezek.
Prókátorok nem nyúzták a világot. Legfeljebb az volt honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: "Köszönöm barátom uram, legyünk "pertu", míg a kálvinista egyszerûen ezzel a biztatással rótta le a perköltségét: aztán "édes úr", ha szolgabíró akar lenni a restauráción, csak szóljon az ebadta." Finánc nem szagolt a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos "meghívásokkal". A régi szolgabírák csak akkor hítták meg a nemes embert, ha ebédet adtak.
Minden másképpen volt . . . A nemes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország s annyira nem fért a bôrébe, hogy a "Karancskeszi-vármegye" repedt ki belôle.
A két kopott fejû oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon gondolkodnék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betûtôl kezdve, egész a székváros közepén emelkedô négyemeletes palotáig, melynek fedelérôl egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens vármegye büntetô hatalmáról tartana tudós felolvasásokat.
A börtön, a deres és mogyoró-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom logikájának fennállása.
. . . Nem az emberekért van a mogyoró-pálca, hanem a mogyoró-pálca kedvéért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak nemes passziója hevében, legyen kin kitölteni a mérgét.
Ez volt az uralkodó elv.
Külön büntetô kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában ráolvastatott huszonötöt, szamár újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Elôször mert nem voltak újságírók, másodszor mert ha lettek volna is, úgy sem olvasta volna senki . . .
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. Mert arról beszélt a bolondos anglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a "Corpus Jurisban" és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig a tudományos embert illeti, ott van Széchenyi Pista. Gondolkodik az mindnyájunk helyett, azzal tessék diskurálni.
Ezt a szót "haladás", kiküszöbölte a "vis inertiae" a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt elôttünk.
Inkább neki támaszkodunk az ellenkezônek. Még a "Hármas kis tükör" bölcs összecsinálója is ezt írta oda ékes tudós karmenben.
"Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron."
Még én is így tanultam valaha. A tiszteltreméltó sár, melybe belefulnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük azt, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út. Mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat parasztforsponttal a szomszédfaluig, hogy egy valamire való tarokkompánia csak összetákolódik, idegen vármegyébôl való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha nem lehet.
Legalább nem akad ránk ebben az átkozott sárban a német. Az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, akadt más, ami még nagyobb hatalom a németnél: a civilizáció.
Az is úgy jött ide csak, hogy elôbb megtanult röpülni...
Fojtott lett a levegô, hogy elkezdett tôle köhögni a félország, mintha tüdôvészben volna.
Új tüdô kellett ehhez a levegôhöz.
Magyarország kezdett vedleni régi bôrébôl.
A megyeháza most is ott állott, ahol elôbb, a zsinóros hajdú most is olyan begyesen lépkedett, mint elôbb, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste combjait, mint elôbb, a régi feneketlen sár is ott volt az utakon, a deres is ott állott a vármegyház udvarán s a fôjegyzôi kalamárisban is ott álmodott a tintába kiszáradt toll azokról a gyûlésekrôl, amelyekben azt határozták, hogy majd határozni fognak... de a bolond idô megteremtett egy új erkölcsöt s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rothadásba átment ôsanyagot, az emberek kezdtek egymással meg nem férni.
Ez a súrlódás volt a Nibelungok harca.
Az egyik embernek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalizmus?
Tudta is azt még akkor valaki mi az.
A Rákóczi-tárogató utolsó hangjai régen-régen hangzottak már el a Tisza partján. Ki tudná már azt, hogyan szóltak? A "libertas" feliratú zászlókat már régen csókolta a hazai levegô. Az a torony is régen ledôlt már, amelyiken lobogtak.
Liberté, fraternité, egalité!
Bolondos, ostoba új idea, világfelforgató emberek izgatott, ôrült álmainak szörnyszüleménye.
Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, haragból, becsületbôl, könnyelmûségbôl királyné szép szemének felszárított könnycseppjéért, királynak kimondott kevély szaváért, ennek van értelme, de az egyenlôségért, testvériségért küzdeni, az ôrület, eszeveszettség.

Miért fél Stofi bácsi a porosztól?
(Részlet)
Megjelent a Pesti Hírlapban 1881-ben.

Bál volt a vidéki kisvárosban. Ahol egy fekete atilla még akadt a vármegyében, mindenütt került bele egy gavallér. A sok rongyos csézáról már egy hét óta tisztítják a tavali sarat, hogy a nagyságos kisasszonyok rangjukhoz illôen jelenhessenek meg a bálban. Szabónak, masamódnak meggyûlt a dolga. Mindenütt sürgés-forgás. A tekintetes papa veszekszik a báli ruhák ára miatt: huszonöt mérô búza megy fel egyre. A nagyságos mama háborút üzenget az egész nemesi csizmadia céhnek, hogy bôre varrta az evelasztin cipôjét, pedig hát alig bírta beleerôszakoni a lábát. A kis nagysámok pedig ábrándoznak a jövô élvezetdús percekrôl, ami nagyon ártatlan mulatság, mert ha valahogy bôre találnák szabni az ábrándokat, legalább nem okozhatják a csizmadiákat érte...
És végre csakugyan elérkezik a kitûzött nap délutánja, a kisasszonyok felkészülnek, a kocsisnak kiadatik az új alkalomra készült libéria, keményen meghagyván neki, hogy vigyázzon rá, s ha valahogy netalántán verekedésbe találtatnék sodortatni, el ne feledje elôbb emberséggel levetni az új dolmányt, mert az méregdrága jószág.
A kocsis szemtelen jámborsággal minden jókat igér, közibe vág a józan vérû állatoknak, a kisasszonyok szíve megdobog az örömtôl, a nagyságos mama pedig az elindult kocsiról még egyszer ordít egy jóízût Böskére, Pannára: hogy a sok baromfi étlen-szomjan ne maradjon, mert különben baj lesz...
Egy óra múlva megérkeznek a székvárosba, ahol aztán beszállnak valamelyik jó atyafihoz, egy kicsit lekefélni magokat, ami azonban eltart vagy három óra hosszáig. Itt már tüzetesebb kritika alá kerül a toalett. A néni is beleszól a dologba, s mint tapasztalt városi delnô, fenn akarván tartani a tekintélyét, minduntalan talál valami hibát: vagy a derék van rosszul varrva, vagy az ingváll nem ízletes eléggé. Azon most már persze nem lehet segíteni. De miért is nem tôle kértek tanácsot?
A nagy toronyóra eközben lassú ünnepélyességgel négy vékonyat és nyolc vastagot kong odakint, mit Etelka ujjain össze olvasván, kitörô örömmel kiált fel:
- Nyolc az óra. Menjünk! Kezdôdik a bál!
Csakugyan kezdôdik.
A megyeháza elsô emeletén van a táncterem, amelyhez vezetô lépcsô tele van rakva virágcserepekkel, zöld jegenyefa-gallyakkal, papíros cifrázatokkal.
Egy egész hamis erdô.
A teremajtóban két egyesre kifent bajszú cifra hajdú ácsorog, aki tiszteletteljesen szalutéroz a bemenôknek, némely magasabb állású egyén elôtt egy-egy komplementumot is megreszkírozván, mi annyit jelent, hogy lábával egy hanyag vakarintást tesz hátrafelé a zsaluzsányi tégla-kövezeten...

Krudy Kálmán csínytevései
(Részlet, 1910.)

A kitûzött napon lovat nyergeltetett, vadásztarisznyájába gyömöszölte az iratokat, két vontcsövû pisztolyt tett a nyeregkápába.
- Megbolondult, - találgatták egymásközt a cselédek a várudvaron - tarisznyát visz s puskát nem.

Szép tavaszi reggel volt, amint megindult szép bontalábú kancáján a székváros felé. Az országút melletti akácok csak úgy öntötték az illatot. De az út sem volt érdektelen. Az egész környék élete, mozgalma a kígyózó szürke pántlikára került. Ameddig a szem lát, el van lepve vásárra igyekezô népekkel. Nagy furmányos szekerek döcögtek fával, kôszénnel, deszkával, buzával vagy hordókkal. Néhol egy-egy szénás szekér, mintha egy kazal mozogna. Paraszt anyóka malacot hajt, szegény ember egy riska tehenet.

Ó mennyi apró tragédia itt az úton! De vannak édességek is. A kis Ancsurka vígan lépked anyjával; ma veszik meg a imakönyvet, selyem keszkenôt, virágos ködmönkét, meg majdnem elfelejtettem a legfôbbet, a virágkoszorút. A tót szekerek lassan húzódnak végig, apró ökrök húzzák, kajla szarvúak, némelyiket tehenek, úgy hogy a szekereken ülôk vígan beszélgetnek, hancúroznak útközben a gyalogosokkal. Bezzeg a nyalka lovú palócok vágtatnak, mint a szél, s elôzködnek egymással, mindenféle csúfságot átkiabálva az egymás lovaira. A kékkôi mézeskalácsos, Kurlik Dániel viszi két nagy ládában a szíveket, a bölcsôket és huszárokat, mert hiába, csak ez az egy poétikus mesterség van, szerelembôl táplálkozó. Mert a szíveket veszik a leányok számára, a bölcsôket a menyecskék számára és a huszárokat mind a kettôjük számára. Egyéb mézeskalácsfigura nem kelendô.

A mágnás-mesteremberek, mint a kürtösi szûrszabó, Bocskó János, vagy az esztergályi csizmadia, Kapor Mátyás, háromszögletes ládákban viszik a portékákat, a ládák tetején a majszternék ülnek nagy begyesen, a sátor is ott van fölrakva darabokban a saroglyában. A szegény mesterember, mint például Filcsik István, csak gyalog bandukol az útszélen, egy pár fölséges új csizmát akasztván a nyakába...

Balassát mulattatta útközben a sok tarkaság. Mindenütt köszöntötték a népek, amerre ment. Környékünkön végtelenül szerették a hatalmas ôsfamiliát, mert a Balassák csináltak hamis pénzt, de soha se csináltak hamis politikát. Százados emlékek fûzték ôket ide. Minden várrom, minden legenda ô hozzájuk vitt vissza. A régi csataterek (s minden faluban volt valaha csata) benépesültek a fantáziájukban páncélos Balassákkal. Picinyke lábnyomok látszottak egy palojtai sziklán. Egy Balassa kisasszony selyem topánkás lába vájta ki azokat. Lapos, kerek kavicsokat dobált ki a Kürtös patak egy helyütt, ha megáradott. Ezek is egy Balassának kôvé vált pénzei. Minden az övék volt itt, még a nép szíve is...

Most íme, itt megy Balassa Antal a pej kancáján, olyan, akár csak a burkus bérlô vagy valamelyik városi írnok, aki vasárnap kikölcsönöz egy nyerges lovat. Hej, láttátok volna tíz-tizenöt év elôtt az öreget, mikor Gyarmatra ment! Nyolc huszár lovagolt elôl, azután jött kép lámpavivô, azok is lóháton, azután jött négy lovon Balassa, a hintó két oldalán két sárgaruhás fullajtár szaladt gyalog, ezeknek a kengyelfutóknak lábszáraikból, azt mondják, gyermekkorban kiszedte a felcser a vastag inakat, hogy jobban futhassanak, a hintó után megint nyolc huszár következett. Arany, ezüst ragyogott a huszárok dolmányán...

(Forrás: Dr. Szabó Károly: Balassagyarmat az irodalomban címû,
1972-ben megjelent mûve)

[ Tartalom ] - [ Kezdôlap ] - [ Nógrád megye ]