Viceispán ur láttatá velünk, amivel Nógrád méltán kevélykedik; azt az épületet, hol negyven rab gyapjat ecsetel és fon, s azt pokróccá szövi. Nem új megjegyzés, hogy a tömlöcök gonoszságok iskolái, és hogy a rabok onnan nem megjavulva, hanem teljesen megromolva jônek ki, s az nem lehet másképpen: azokat is megrontják, tanításaik által, akik oda csak botlás miatt jutottak. A nógrádi rab nappal szem alatt s a jobbak társaságában lévén, feleszmél, jobbá lenni megszokik, s nem megalacsonyító munkára fordíttatván, mint ahol vele utcákat sepretnek s így keblében becsület érzéseit elfolytják, végre kedvet kap a munkás életre, holott gonosszá azáltal leve, mert kerüle ezt. Már vannak szép jelei az intézet helyességének: egy rab, kitöltvén a reá ítélt idôt, s a szövés mesterségébe belé tanulván, veszteg maradva, s most itt szabadon keresi élelmét, s tanítgatja az újabb rabokat. A rosszak kiszabadulván innen, fenyegetôzve mennek el, hogy ôket a nógrádi tömlöc ugyan meg nem látja, s más vármegyékbe mennek által, mert ott, ha rajta vesztenek is, csak megverik, de nem dolgoztatják.
Szelíd bánás mindíg javít, durva bánás mindíg ront; s mi szükség ott keménységre, hol célhoz vezet a szelídség.

(Magyarországi utak, 1878.)