Csalomjai Pajor István

Csalomjai Pajor István
(Ipolynyék, 1821-1899, Balassagyarmat)

Költô, mûfordító. Jurátusként vett részt az utolsó rendi országgyûlésen, s fôhadnagyként harcolta végig a szabadságharcot. Elôbb szülôvármegyéje aljegyzôje, késôbb tisztifôügyésze lesz. Versei már 1848 elôtt is megjelentek különbözô pesti lapokban. A dualizmus korában elsôsorban helyi lapoknak írt. Horatius és Schiller fordításai jelentôs helyet foglalnak el a magyar mûfordítás-irodalomban. Csalomjai a múlt században a nógrádi irodalomi élet egyik központi alakja volt.

A Szontágh Pál-ünnepély

Tudvalévô dolog, hogy midôn a 90-es évek elején Losonc r.t. város magisztrátusa és összes lakossága azon felebaráti szándék megvalósításán fáradozának, hogy Nógrádvármegyének mostani székhelye, amelynek hatszáz évre visszanyúló multját jeles tudósunk Nagy Iván történeti adatokkal igazolá, Balassagyarmatról cakumpakusan Losoncra helyeztessék át, még pedig egyéb indokok mellett az állítólagos anciennitás jogcíménél fogva is, midôn mondom, e két város versengése közben az ellentétes érdekek harca már-már tetôpontra hágott, ekkor felkelt megyénk régi bajnoka: Szontágh Pál és kijelenté, hogy ô B.-Gyarmatnak a székhelyhez való teljes joga kivívására a zászlót megragadja és minden erejét ráfordítja, hogy a küzdelem B.-Gyarmat diadalával végzôdjék.
S íme ezen éveken keresztül tartott és sikerrel bfejezett lelkes küzdelem képezé alapját annak, hogy B.-Gyarmat város képviselô-testülete és összes közönsége mint egy ember, az 1894-iki május 26-ára egybehívott közgyûlésen Szontágh Pál iránti hálájának az által kivánt kifejezést adni, hogy ôt a város díszpolgárává választani s a díszpolgári okelvelet neki ünnepélyesen átadni határozá... 1895 január 6-án megtartott banket alkalmából Pajor István által megírt s a "Nógrádi Lapok és Honti Hírmondó" 13-ik számában megjelent humoros vers járult a nyugodt mederben folyó közhangulat felderítéséhez:
Iglói Szontágh Pál ünneplése
II.
De im kitisztul a zord láthatár,
Elbújni nincs ok homályba már;
Ki a szabadba, küzdeni ôs jogért,
Fel lelkesedni Nagy Ivánokért!
Mert hisz e jó tudós sütötte ki,
Hogy a székhely mienk, Üdv neki!
S Te így riadtál: Gyarmat népe föl!
A zászlót én viszem magam, elôl.
Látjátok-e, hogy nincs már megyeház,
Viszi Losonc mint atyját Éneász.
No de lezajlott a frontütközet,
Losonc sebe azóta behegedt;
Hegedhetett is, mert oly palotát
Építe milyet tán Gyarmat se lát.
Te megragadtad a zászlót s dicsôn
Hordoztad azt a vértelen mezôn,
Mi szentelünk Neked ma ünnepet,
Mit kötelemmé tôn a kegyelet.
És leng a zászló tornyok ormiról,
És minden ajk Téged köszönve szól.
S lesz közóhajjá egy nagy gondolat,
Hogy bár Nekem legszebb az öntudat.
E székhely is nyújt kis ajándokot,
Díszlapra írott díszpolgárjogot.
Virulj soká még. Mert nem hervad le
Az a virág, mit hû emlék növel,

S vedd bucsumat. Nincs szükség már reám,
Elvégzi jobban ezt az unokám.

[ Tartalom ] - [ Kezdôlap ] - [ Nógrád megye ]