Szájam izzó kemencéjében

        Gerincem meszesedô lépcsôin
        megpihen a fény
        szemed szilva-kékjében
        széndarab szilánkja
        satírozza az éjszakát
        nyelvem ez a duzzadt lapát
        lassan mozog
        szájam izzó kemencéjében
        barnulnak
        a mindennapi kávészemek
        hajnali illatorgiák
        vesztésre kényszerítenek
        hallod a reggeli szeretkezések
        halálsikolyát
        rám csöngetnek
        az ébresztôórák
        kinyitom szemem
        huzat lobog
        a megszokás szekrényeiben
        kibírjuk ezt is
        mint a kések
        rozsdás hétköznapjait