Idill
Asszonyom
fodros szoknyájának rejtett zsebébe nyúl
a szél
barna ropogós testét aranyesô áztatja
feszes combjai között a vágott seb
ujjamra simul
asszonyom
kinyílnak mellén a bimbók mint zsenge
jázminok
ó azok a gesztenyék igen párás a szemem
csípôjének ringásába szédülök
asszonyom
nehéz így beismerni egyensúlyvesztéseink
majd kiszáradnak szenvedélyünk nedvei
hószínû bugyijáról leperegnek magvaim
lám megfestettem az idillt
most menjen el