Monológ a hegy alatt
Mint kitépett fa
fonnyadt gyökere
úgy állt szét a hajad
ujjaimra tekertem
tincseid
az emlékekbôl ez maradt
csontjaidat
összenyomta már a hegy
tudom nem kérted
de a tészta kel
könyörtelen
a kemence meg
rég kihûlt
be kéne gyújtani
nagymama
hisz tavasz van
lekéstem
utolsó mosolyod is
már hiába rugdosom
a szemhéjadra zúdult
rögöket