Ahol a szitakötôk sem
landolnak
Képverset írnak a lombok és ponttá zsugorodik
a sövény kéjgyilkos szúnyogok tapadnak libabôrös
levelekre lassan csonttá száradnak ismerôseink
arcán a felszántott barázdák a rács precízen
szeleteli arcod síkját labdarózsák góljaira vársz
rendületlen kíméletlen indákat küldök testedre
hogy megmarják az ismerôs hajlatokat de bôrödtôl
félnek a zöld kígyók lázad elégeti ezt a verset
is piros padon merengsz egy pillanatra egyszerûnek
tûnik a sötét aztán denevérek röppennek
homlokodra zavarossá válik tekinteted és halakat
vörösszárnyú keszegeket kívánsz melled két dombja
közé egyre jobban támadnak a szúnyogok és a
libabôrös
levelek leszédülnek a sáros földre aztán kisüt
a nap szitakötôk mégsem landolnak testeden