|
És tényleg. A második kötet sokkal nehezebb. Fél évtizedig gyûjtöttem
az erôt, kidobtam, összegyûrtem, széttéptem sok-sok verset. Meglehet,
ezek is itt a könyvben, jobban jártak volna, ha hasonló sorsra jutnak.
Antivilágban élünk. Kilopjuk egymás zsebébôl a maradék mosolyt. Elôkerülnek a pengék, minden nap hasítunk magunknak egy darabot a keserûségbôl. Az este a legnehezebb. Mikor meg kéne mondani magunknak az igazat, hogy nincs ez rendjén. Nehéz bevallani, néha jól esne egy bársonyos simogatás. Törvényszerû, hogy ilyen közegben meghalnak a versek. Mióta apám meghalt, gyûlölöm a temetést. Talán ezért nem hagytam abba a versek írását. Amúgy mi értelme az egésznek. Úgy mondják, a kutya sem olvas verset manapság. Így nehéz nekünk, de azoknak sem könnyebb, akik azt gondolják, versek nélkül is lehet szép az élet. Reménykedem. Ádám Tamás |